Amikor értesültem arról, hogy új kiadást tervez a Móra Kiadó, természetesen újra elolvastam a több mint negyven éves írást. S ahogy elmerültem Burián Ágnes - már-már általam is elfeledett - történetébe, egyszerre rádöbbentem: én a mai olvasó szemével nézve tulajdonképpen történelmi regényt tartok a kezemben.
Pedig, amikor írtam, még "mai tárgyú" volt.
Negyven év nagy idő. Mennyi minden változott azóta körülöttünk. Az akkori Budapesten még villamos is járt a Rákóczi úton, másutt volt a HÉV végállomása, nem épült még meg a metró, kevés családnak volt autója, televíziója, nem ismertük a videót, a komputert, az internetet, a mobiltelefont, nem jártunk diszkóba, és a fiatalok nem küldözgettek egymásnak SMS-eket.
De vajon belül is mások voltunk? Másképp szerettünk, öltöztünk, bánkódtunk, szégyenkeztünk, lázadoztunk, csalódtunk, álmodoztunk? Másképp kerestünk barátokat, másképp éreztünk féltékenységet, szánalmat, megbánást? Mindezt a mai olvasónak kell eldöntenie. Aki elolvasta Burián Ágnes tizenkilenc éves pesti lány történetét, talán kicsit más szemmel nézi majd a mai idősebb generációt. Talán meglátja saját nagyszüleiben vagy az utcán szembejövő hatvanas nénikben a hajdani szőke, barna, fekete lányokat, akik éppen úgy voltak fiatalok, mint most ő.
S talán kicsit magára ismer bennük. Ennek örülnék.
Janikovszky Éva
Valami kimondhatatlant éreztem miközben ezt a könyvet olvastam.. Hol a zokogás rázott, hol a nevetés... Valami kimondhatatlant...mert erről szól az egész...valami kimondhatatlanról...amit csak érezni lehet... Lehet, hogy még mindig gyerekes vagyok, de képtelen vagyok olyan könyvet folyamatosan olvasni, amiben semmilyen érzelem nincs. Nem a szerelemről beszélek. Nem csak arról. Egyszerű, hétköznapi érzelmekről, örömről és bánatról, nem hősszerelmekről és nem mártírhalálról, nem nem hősökről és mártírokról, hanem emberekről, Rólunk! Valamiről, amit mindenkinek éreznie kell/kéne. Ami beragyogja vagy éppen elsötétíti az amúgy egymás után következő hétfőket, keddeket, szerdákat és többi napot. Valamiről, amitől Az a nap lesz, Az a szerda és Az a hétfő. Mert ezeket nem dátum szerint különböztetjük meg, azokat a napokat, amik érzelemmel vannak megtöltve, sosem úgy emlegetjük, hogy 2009. október. 10. .... Olyan elemi dolgokról szól ez a könyv; a mindennapokról, amivel kitöltjük a mindennapokat. És a végén, csak elvágódik egyszerre, nem úgy mint aminek vége van... amiről tudja az ember, hogy folytatódik, és az ember sajnálja, hogy nem osztozhat tovább Burián Ágnes örömében és bánatában és az már az én bánatom, hiszen ugyanezeket éltem át én is és sokan mások és fogják is még, de tudja, hogy megy tovább. És ennek így kell lennie. Ahogy a betegnek meg kell gyógyulnia és el kell hagynia a kórházat, akármennyire szívünkhöz nőtt is. És ennek örülni kell.
