Janikovszky Éva: Aranyeső

Ennek a könyvnek ez a negyedik kiadása. Először 1962-ben jelent meg, azóta több mint százötvenezer példányban fogyott el.
Amikor értesültem arról, hogy új kiadást tervez a Móra Kiadó, természetesen újra elolvastam a több mint negyven éves írást. S ahogy elmerültem Burián Ágnes - már-már általam is elfeledett - történetébe, egyszerre rádöbbentem: én a mai olvasó szemével nézve tulajdonképpen történelmi regényt tartok a kezemben.
Pedig, amikor írtam, még "mai tárgyú" volt.
Negyven év nagy idő. Mennyi minden változott azóta körülöttünk. Az akkori Budapesten még villamos is járt a Rákóczi úton, másutt volt a HÉV végállomása, nem épült még meg a metró, kevés családnak volt autója, televíziója, nem ismertük a videót, a komputert, az internetet, a mobiltelefont, nem jártunk diszkóba, és a fiatalok nem küldözgettek egymásnak SMS-eket.
De vajon belül is mások voltunk? Másképp szerettünk, öltöztünk, bánkódtunk, szégyenkeztünk, lázadoztunk, csalódtunk, álmodoztunk? Másképp kerestünk barátokat, másképp éreztünk féltékenységet, szánalmat, megbánást? Mindezt a mai olvasónak kell eldöntenie. Aki elolvasta Burián Ágnes tizenkilenc éves pesti lány történetét, talán kicsit más szemmel nézi majd a mai idősebb generációt. Talán meglátja saját nagyszüleiben vagy az utcán szembejövő hatvanas nénikben a hajdani szőke, barna, fekete lányokat, akik éppen úgy voltak fiatalok, mint most ő.
S talán kicsit magára ismer bennük. Ennek örülnék.
Janikovszky Éva


Valami kimondhatatlant éreztem miközben ezt a könyvet olvastam.. Hol a zokogás rázott, hol a nevetés... Valami kimondhatatlant...mert erről szól az egész...valami kimondhatatlanról...amit csak érezni lehet... Lehet, hogy még mindig gyerekes vagyok, de képtelen vagyok olyan könyvet folyamatosan olvasni, amiben semmilyen érzelem nincs. Nem a szerelemről beszélek. Nem csak arról. Egyszerű, hétköznapi érzelmekről, örömről és bánatról, nem hősszerelmekről és nem mártírhalálról, nem nem hősökről és mártírokról, hanem emberekről, Rólunk! Valamiről, amit mindenkinek éreznie kell/kéne. Ami beragyogja vagy éppen elsötétíti az amúgy egymás után következő hétfőket, keddeket, szerdákat és többi napot. Valamiről, amitől Az a nap lesz, Az a szerda és Az a hétfő. Mert ezeket nem dátum szerint különböztetjük meg, azokat a napokat, amik érzelemmel vannak megtöltve, sosem úgy emlegetjük, hogy 2009. október. 10. .... Olyan elemi dolgokról szól ez a könyv; a mindennapokról, amivel kitöltjük a mindennapokat. És a végén, csak elvágódik egyszerre, nem úgy mint aminek vége van... amiről tudja az ember, hogy folytatódik, és az ember sajnálja, hogy nem osztozhat tovább Burián Ágnes örömében és bánatában és az már az én bánatom, hiszen ugyanezeket éltem át én is és sokan mások és fogják is még, de tudja, hogy megy tovább. És ennek így kell lennie. Ahogy a betegnek meg kell gyógyulnia és el kell hagynia a kórházat, akármennyire szívünkhöz nőtt is. És ennek örülni kell.

Paulo Coelho: A portobellói boszorkány

Szűz? Szent? Mártír? Boszorkány?
Athena, eredeti nevén Sherine Khalil, egy erdélyi cigányasszony szerelemgyereke, akit az árvaházból egy tehetős és befolyásos libanoni házaspár fogad örökbe három hónapos korában. Hamar kiderül, hogy különleges képességekkel van megáldva: jelenéseket él át, nagy történelmi, politikai eseményeket lát előre. Fordulatos, élményekben és meglepetésekben gazdag életútja során a legkülönbözőbb helyszínekre kerül...


Már kezdtem azt hinni, hogy velem van a baj, mert mostanában egy könyv sem fogott meg, hiába olvastam 400 oldalakat, úgy éreztem egyáltalán nincs mondanivalója és csak elpazaroltam az időmet. Míg egy esős őszi délután elindultam antikváriumtúrára Barinak ajándékot venni. Persze egy ilyen könyves közegből a magam részére sem kerülhetek ki üres kézzel, pláne hogy a kedvenc kis üzletemben 300-400 forinttal le voltak árazva a Coelho könyvek. Úgy gondoltam, hogy megér még egy próbát, hisz volt ami nem lelkesített tőle, de ami tetszett, arról dicshimnuszokat tudnék zengeni és úgy gondolom, hogy minden ember polcán, de legalább is szívében helyet kellene foglalnia. Így hát zárás után egy perccel magamhoz ragadtam A portobellói boszorkány-t és rettentő boldogan távoztam vele. Ennek ellenére nem estem neki rögtön, vártam míg sok dolog leülepszik bennem, csak utána kezdtem hozzá. Már az első oldalon tudtam, hogy nem fogok csalódni, a harmincadiknál biztos voltam benne, az ötvenediknél pedig euforikus állapotba kerültem. Ötven oldal annyi gondolatot kavar fel bennem, hoz fel régit és vet fel újat!
Tehát az első: Hogy Valaki megtanított tudtán kívül Szeretni és én nagyon, de nagyon hálás vagyok Valakinek, aki ezt létrehozta. De ha már ez rám tört, akkor játszunk nyílt lapokkal. Tehát az első Valaki az Máté, a második pedig Isten vagy ki milyen szóval illeti, a lényeg, hogy egy nem földi hatalom, bár ebben nem vagyok biztos, hogy igaz, mármint abban, hogy Isten nem földi vagy felsőbbrendű, de ezt is furcsa mondani. Én abban maradnék, hogy Isten és ki-ki a maga hite szerint fordítja ezt. És aztán történt Valami, amikor újdönsült (egy éves) tudásomat használni tudtam. Ez a Valami pedig az volt, mikor megláttam, megszerettem és megtaláltam (Bogi és a számomra fontos segítségével) Rolandot. És pont ebben a sorrendben. És akkor történt valami... Mikor először láttam... Valami, ami azt súgta, hogy Rá nagyon kell vigyáznom, és sosem bántanom és azt is megfogadtam, hogy sose, de sose csalom meg... És átadtam magam a Szeretetnek. És sírtam, de mosolyogtam, és szenvedtem, de Boldog voltam, és tűrtem, de Szerettem. Azután még ez a Valaki kétségbe vonta mindezt és akkor engem valami nagyon gonosz kerített hatalmába, mert megtettem azt, amit soha nem akartam, de akkor annyira nem számított semmi és senki. És mindegy volt kivel teszem és hogy mit teszek. Csak tettem valamit. Nem tudom, ha visszamehetnék az időben máshogy csinálnám-e vagy hogy csinálnám, de erre nincs is lehetőség. Hülyeség volt az egész és gyenge voltam. A legjobban ezt bánom... És sajnálom.
Továbbiakban a regény érdekes témákat feszeget még, amikben ugyan nem tudtam elmerülni, de érdekesnek tartom őket és van amit ki szeretnék próbálni.
Mindazonáltal van egy momentum, amit elfogadok, de nem értem és másik kedves könyvemben, A Piedra folyó partján ültem és sírtam című könyvben is fontos szerepet tölt be. Ez Isten női arcára vonatkozik. Megértem, hogy mit akar mondani csak az összefüggést nem.
És végül pár szót az ajánlóról... Nem valami kreatív és szerintem nem is a történet lényegét szedi össze. Szó sincs arról, hogy Athena történelmi és politikai eseményeket látna előre. Ő csupán az emberek életén akar változtatni.

Sigrid-Maria Grössing: Erzsébet királyné és a férfiak

Erzsébet elbűvölően szép asszony volt, akinek a kedvessége és mágikus vonzereje térdre kényszerítette a férfivilágot. Őt viszont mintha hidegen hagyták volna ama vágyak és szenvedélyek, melyeket imádóiban fellobbantott. Sigrid-Maria Grössing pszichológiai érzékenységgel rajzolja meg a vadóc természetű Sisi, valamint apja a bajorországi Possenhofenben uralkodó, különcnek számító Miksa herceg és a lelkileg kiegyensúlyozatlan unokafivér, a későbbi II. Lajos problematikus viszonyát. A szerző együttérzően ír a fiatal, szerelmes császárnéról, aki sokat szenvedett a bécsi udvar szigorú és rideg erkölcseitől, aki egyetlen fiúgyermekével, Rudolffal sem találta meg a bensőséges, meghitt hangot, aki mind gyakrabban hagyta magára császári férjét, s aki nyugtalanul bolyongott a nagyvilágban. Sigrid-Maria Grössing kitartóan követi Sisi kísérőjének, a vakmerő lovasnak, Bay Middleton kapitánynak Angliában fellelhető nyomait, megvizsgálja Andrássy Gyula grófhoz, a monarchia majdani külügyminiszteréhez fűződő szoros viszonyát. A szerző érzékletesen festi le azt a farsangi éjszakát, amikor Erzsébet Pacher von Theinburggal flörtölt, s végezetül elkészíti Luigi Lucheni, a császárné gyilkosának személyiségrajzát. Sigrid-Maria Grössing ismeretlen életrajzi dokumentumokat épít be könyvébe, és az új ismeretek segítségével világossá teszi olvasói számára, hogy Erzsébet és a férfiak kapcsolata nagyban erősítette és színezte a császárné alakját övező, máig eleven mítoszt.


A könyv Sisihez nyolc közel vagy kevésbé közelálló férfit mutat be, akik valamiképpen döntő szerepet játszottak az életében.
Az első az apja, Miksa bajor herceg, akit kicsiként imádott, majd ahogy öregedett, egyre inkább ellenszenvvé, sőt gyűlöletté vált ez az imádat. Anyja sorsában a sajátját látta. Holott egyáltalán nem összehasonlítható a két házasság; az egyik a szülők akarata volt, a másik mindennel ellenszegülve a sajátjuk. Bár Sisi családjában nem volt ellenvetés, Ferenc Józsefnek azért meg kellett küzdeni Sisiért az anyjával. Valószínűleg akkor is létrejött volna ez a házasság, ha Sisi nem akarja, de ő ugyanúgy fülig szerelmes volt a császárba, mint a császár belé. Ludovika és Miksa házassága érdekházasság volt, mindketten másba voltak szerelmesek. Az esküvő után megpróbálhattak volna egymással élni, de nem így történt. De ebben mindketten ugyanannyira hibásak. Tulajdonképpen Sisi szerintem csak bűnbakot keresett saját félresikerült házassága miatt, ami az ő hibája legalább annyira. Sok év után, amikor szinte istenítettem kezd az a furcsa érzésem lenni, hogy Ferenc József sokkal több érzelemmel volt iránta, mint fordítva és már nem a szerelmes, meg nem értett császérnét látom benne. Fia haláláért Larisch grófnét hibáztatja kizárólag, nem pedig saját magát és férjét, akik elhanyagolták és semmibe vették, egyáltalán nem is foglalkoztak vele. Talán egy kicsit harcolhatott volna a gyermekeiért, mert amit akart, azt mindig véghez is vitte és ha így lett volna, talán nem a saját kis fájdalmába zárkózott volna, ami ellen maga nem tett. Érdekes, hogy a nyilvánnosságot kerülte, mégis szerette, sőt elvárta, hogy mindenki hódoljon neki és összes szeszélyének, de legfőképpen persze szépségének és bájának, mert az önzőséghez hiúság is párosult, ahogy az lenni szokott. Egyébként minden joga meg volt hozzá, hogy büszke legyen magára, ami a külsejét illeti, mert valóban lenyűgöző, de azt hiszem ezzel egy picit messzire ment... És ezt Fritz Pacher von Theinburg versében örökíti meg legjobban, amit azonban Erzsébet sohasem olvasott, mert elvesztette az érdeklődését az iránt a férfi iránt, aki nem űzte kisded játékait és akit nem nyűgözött le annyira, mint gondolta és ez kifejezetten bosszantotta. Mekkorát tévedett, mikor azt hitte, hogy Theinburg összes gondolatát és álmát ő teszi ki. És erre a tévedésére rá is jött, ezért maradt abba a tulajdonképpen amúgy is szinte egyoldalú levelezés, a játék ugyanis csak a császárnét szórakoztatta.
A sorok között megjelenik még II. Lajos, az unokatestvére, aki szintén Erzsébet csodálója volt, valamint Bay Middleton, az angliai kaland, Andrássy Gyula, a magyar és végül a gyilkosa, Luigi Lucheni.
Hol van már az az idő, mikor még rajongtam Sisiért... Hat éves voltam körülbelül vagy még annyi sem, amikor valami folytán hallottam Erzsébet királynéról. Még a Visegrádi utcában laktunk és a Dózsán lévő újságoshoz mentünk anyával, ami azóta egyébként már nincs meg. Kicsi voltam és anya Nők Lapjái nem nagyon érdekeltek, de mindig megnézegettem. A sors keze, hogy pont azon a képen akadt meg a szemem. Meg a hozzáfűzött mondatomon, mikor anyához fordultam, ami valami ilyesmi volt: "Anya ez olyan mint Sisi" vagy "Ez Sisi is lehetne" vagy valami ilyesmi, a lényeg, hogy nem tudtam, hogy ő az, de mégis látnni véltem benne. A válasz pedig egyértelmű: Ő volt az :), aki utána sok éven keresztül rajongásom személye volt. Az újságot, egy gerendadarabot a Gödöllői Kastélyból, képeslapokat és minden cikket gondosan őrizgettem mígnem jó anyám egy szép napon mindet a kukába nem dobta. Hirtelen felindulásból. Vagy büntetésből. De inkább a kettő miatt egyszerre. Ezek után nem nagyon volt kedvem tovább gyűjtögetni az ereklyéket, viszont a könyvek megmaradtak. Ez az utolsó darabja a Sisivel foglalkozó könyveimnek, vagyis ezt kaptam a legkésőbb. Talán emiatt is kezdtem most ezzel, ugyanis a régi szenvedélyem újra és újra előjön és kiújul (ez lehet az a bűvkörül, amiből nem lehet szabadulni, még ha nem is olyan szivárványos mára a kép, mint a kezdetekben), ezért most szinte muszáj volt Róla olvasnom. És bevallom annak idején eléggé felületesen olvastam, valószínűleg azért mert akkoriban szinte minden fellelhető könyvet elolvastam már és lehet, egy kicsit kezdett sok lenni. Pedig rengeteg újdonság van benne, amit főleg idősebb fejjel teljesen másképp is látok. Akkoriban elvakult voltam, ma azért elgondolkodtat sok dolog, ami akkor fel sem merült benne. Persze ez nem azt jelenti, hogy feltétlenül erre a könyvre utalom magam, bár kétségtelen, hogy az író nagyon jó munkát végzett. Ennek ellenére nem érzem magamhoz olyan a könyvet. Egyrészt nagyon furcsa a nyelvezete, ez alatt nem azt értem, hogy régies, hanem sokszor számomra nem oda illő, fellengzős kifejezéseket és hosszú körmondatokat használ, valamint az igekőtőkkel sokszor baj van, bár ebben az esetben hajlok arra, hogy a fordító hibája. Amit azonban nem értek azok az állandó ellentmondások, amikbe ütközök. Ugyanazt a dolgot hol jónak, hol pedig rossznak titulálja. Viszont azt meg kell hagyni, hogy a jó és rossz dolgokat ugyanúgy leírja, már ha mondhatunk olyat, hogy jó és rossz, ami teljesen szubjektív, de ebbe ne bonyolódjunk bele, azt hiszem az értékrendem a szerzővel azonos lehet sokban a könyv alapján. Ahol csak lehet kihangsúlyozza Erzsébet önzőségét, ami sajnos így van.
Összeségében tetszett a könyv, mégis van bennem valami furcsa érzés a stílust és a hangnemt illetően, de ez feltehetőleg, mint már említettem a fordító hibája. Nagy hatással volt rám és rengeteg gondolatra ösztönzött, ezért mindenképpen pozitív. Akit érdekel a téma, ne hagyja ki!

Paulo Coelho: A győztes egyedül van

Igor Malev, a dúsgazdag orosz vállalkozó csak egy dologra tud gondolni: egykori feleségére, Ewára. A férfi jóképű és gazdag, ám mégis boldogtalan, mert társa évekkel ezelőtt elhagyta egy divattervezőért. Csalódását Igor máig nem heverte ki, s bármi áron vissza akarja hódítani szerelmét. A cannes-i filmfesztiválra készül, mert úgy tudja, hogy Ewa is ott lesz - új férje oldalán. S a mértéktelen luxusban lubickoló Szuperosztály tagjai között, a győztesek és a modern élet hedonista játékainak világában megkezdi 24 órán át tartó erőszaksorozatát. Igor maga a vibráló és jéghideg intelligencia, ezért a kibékülés sem lehet mindennapi. Megígérte, hogy egész világokat fog elpusztítani azért, hogy közel kerülhessen szerelméhez. És az ígéreteit mindig betartja...
Paulo Coelho mesterien bonyolítja történetét. Tizenkettedik regényében sokkoló képet fest a csillogás iránti vágy uralta világunkról, megmutatva e mértéktelen rajongás borzalmas következményeit. Felkavaró regény a hatalom és a siker hajszolása miatt meghiúsult álmokról.


Velem van a baj, hogy mostanában csak olyan könyvekbe akadok, amik nem nyerik el a tetszésemet? Pedig két egyik legkedvesebb írómról van szó. Először A funtineli boszorkány okozott csalódást, most pedig ez.
Ez a könyv a szerelemről, a küzdelemről és az akaratról szól. Gondoltam én. Hát tévedtem. Az abszolút önzőségről szól. Igor, hogy visszaszerezze szerelmét, Ewat egyetlen nap leforgása alatt, 24 órán belül hat embert öl meg! És ő ezt egy magasabb célért elkövetett áldozatnak hívja! Ami pedig a legjobban fellázított az az, hogy ezt mindenféle következmény nélkül; a nap végén felszáll magánrepülőgépjére és visszautazik Oroszországba, mintha mi sem történt volna, már nem hiányzik neki Ewa, megnyugodott. És ő ezt magasabb célnak nevezi, ráadásul úgy érzi Isten nevében követi el ezeket a gyilkosságokat és ráadásul úgy gondolja, hogy megváltja őket a földi szenvedéstől. Pedig azoknak az embereknek joga van az élethez vagy a választáshoz és igaz, hogy a Szerelem a lehető legnagyobb dolog, amiért valaki harcolhat és meg is kell tennie, de nem mások árán! Semmi joga a többi élőlényt a maga céljaira felhasználni! Első áldozatát, a portugál lányt angyalnak véli, aki helyesli tettét és egyengeti útját, pedig Ő valóban Hazudott neki. Ewat gonosznak titulálja és bemagyarázza magának, hogy a luxusért és csillogásért hagyta el, nem jön rá, fel sem merül benne, hogy azért, mert házasságuk idején is ölt embereket, csak mert egy Ewaval kettesben töltött vacsora közben megzavarták, ahelyett, hogy hagyta volna, hogy a pincér kikísérje az alakot. És magát, mint jótevőt tüntette föl, aki a másvilágon egy jobb életet biztosít a szenvedő halandónak.
A rendőr örül a bűntényeknek, mert ezzel szakmai előremenetelét reméli, de ahelyett, hogy az ügy megoldásán fáradozna, a hírnévről és dicsőségről ábrándozik.
Mindezek mellett túl sok az egybeesés. Tudom, hogy ilyen a való élet, de ez itt egyáltalán nem élethű. És a sok egybeesés annak a következménye, hogy rengeteg szálon fut az esemény.
Azt hiszem a könyv hűen ábrázolja a fanatizmust. A minden téren jelen levő fanatizmust.

Wass Albert: A funtineli boszorkány II. - Kunyhó a Komárnyikon

"Amelyik ház arra épül, hogy otthona legyen egy családnak, és úgy épül, és azok építik, akik otthont akarnak belőle maguk köré: abból a házból otthon lesz. És jó otthon lesz, és sokáig lesz otthona sokaknak: férfinak és asszonynak és gyermekeknek és gyermekek gyermekeinek. De amelyik ház nem úgy épül, és nem arra épül, érted - és itt Vénség fölemelte a fejét, és egyenesen az asszony szemébe nézett -, az olyan házba hiába jön asszony, az olyan ház nem lesz hosszan tartó békés otthona senkinek."


Nem tetszik. Én nem hiszem, hogy a világ ilyen lenne. Miért lenne minden asszony Nuca ellensége? Miért az asszonyok? Csak a férfiak érthetik? Úgy. Hát ez nagyon nem tetszik. Aztán az sem tetszik, hogy az előző részben még kék volt a lány szeme, most meg zöld. A gyereké meg megint kék. És az elején olyan, de olyan nagyon hiányoltam Nátut, de aztán ahogy peregtek az események, lassan belenyugodtam, hogy nincs Nátu. Nem, nem kedveltem meg Gáspárt, de volt helyette Birtalan, Iván, Dumitru (aki mindig bizalmatlanságot keltett bennem), Vénség, az asszony és a gyermek. Nuca és a kicsi Gáspár. És amikor már éppen kezdtem elfelejtkezni Náturól és belenyugodtam, hogy a kunyhó a Komárnyikon az úrfi és a leány otthona, hát legyen. És megszületett a gyerek is, végképp úgy éreztem, hogy most talán minden rendben. De nem. A végén megint jött a Halál. Gáspárt megölte a sebhelyes. Tudom, most a lényeget árultam el, de ez hozzátartozik az érzéseimhez. És engem sosem zavart, ha valaki elmondta mi fog történni, akkor is ugyanolyan izgalommal vártam. Mert nem mindegy, hogy mi Hogyan történik. Nos igaz ezt nem vártam, de nem bírtam és mikor már kábé ott jártam, belelapoztam. Én nem hiszem, hogy ennyi rosszat el tud viselni a világ egy helyen, egy időben. Ennyi hűtlen asszonyt és ennyi gyilkost. És lám kiderül, hogy a gyilkos is lehet ember. De nem fér a fejembe Vénség miért ölte meg az istállómestert. Mert az elcsábította a feleségét és közben a patikáriuskisasszonyt akarta feleségül venni? És aztán. Az asszony szerette az istállómestert. Hm. Sunyi volt ez az asszony. Nem szeretem. Az istállósmester pedig a patikuskisasszonyt készült feleségül venni. De hogy minek kellett megölni? Brr. Összeilletek. Az asszony meg az istállómester. Mert az is sunyi volt. Mert talán nem is ember már. Sőt egészen biztosan nem. És lesz elszámolnivalója Istennel, vagy akárkivel. A sorssal, az élettel, az emberekkel. Mindegy. Lesz.
Az is kiderül, hogy az úrfi is csak játéknak tekinti Nucát. Szállásnak. Meg is lesz a veszte. Nuca szíve elfacsarodik a fájdalomtól, de mivel szereti, kitart mellette.
Az sem tetszett, hogy Dumitru válogatás nélkül öli a farkasokat. Igen, ők vették el mindenét. Legalábbis fizikálisan. De Nem azokat a farkasokat öli, akik ezt tették, hanem a többit. Hát ha egy ember tette volna, akkor az összes embert ki akarná-e irtani? (Sajnos az a gyanúm, hogy igen...)
Kiderül az is, hogy nem Tóderik Nuca apja. Tóderiket nem szerettem. A másik sem jobb, de valamivel szimpatikusabb. És az is érdekes volt még, hogy Sánta Mártontól nem esett teherbe, jó persze, öreg. De annyira még nem.
És a végén, miután az úrfi meghal, az úr még elrabolja a gyereket. Mert benne folyik az Éltetők utolsó vére. Csupán azt nem értem, ha Nuca boszorkány és bárkit meg tud ölni, akkor miért nem őt öli meg?
De mindezekkel együtt megszerettem őket. Mindet. Mert ismertem. Tudtam, mikor mire számítsak.
Kíváncsi vagyok a folytatásra, kíváncsi vagyok, mit lehet még erről kitalálni, mit lehet még ebből a lányból kiszedni, a múltról vagy a jövőről... De egyáltalán nem tetszik.

Wass Albert: A funtineli boszorkány I. - Az urszubeli leány

"Jó vagy és szelíd. Szeretni akarsz, és halált osztogatsz. Nem érzed a gyűlöletet, aminek eszközéül jöttél erre a földre. Terméketlen maradsz, mint a tűzliliom, aminek illata megöli a legyeket. Ha életet hoznál mégis a világra, magad ölnéd meg azt is , és nem tehetnél róla. Borzalmas írás van a tenyereden, leány... és az írások ellen nem tehetünk semmit. Te vagy a bosszú angyala, akinek boszorkány a neve... szép és borzalmas a sorsod, félelmetes és gyönyörűséges... kívánságod parancs a poklok hatalmasai előtt, vágyad beteljesül, mielőtt kimondanád... gyűlöleted vért és tüzet teremt, s csókod nyomán kinyílik a halál..."

Könyvhetes szerzeményem egy röpke éjszaka alatt kiolvastam. Képtelen voltam letenni. Soha, de soha ilyen szomorú könyvet még nem olvastam! Pedig jó páron túl vagyok már, nem egyen potyogtak a könnyeim, de ez más. Nem sírtam, egyetlen könnycsepp nem csordult ki, de még csak nedves sem lett a szemem tőle. Ez valami olyan mély, csendes szomorúsággal töltött el, amit nem tudnék elmagyarázni vagy leírni. Mikor már a vége fele jártam, azon gondolkodtam, hogy ezt a könyvet nyomban el kéne adnom, vagy elcserélni, vagy akármi, de nem lehet ott a polcomon, mert ott lebeg a rossz aurája...Most már azért megenyhültem. Bár nem hiszem, hogy még egyszer az életben hozzányúlok és ha lesz adandó alkalom, hát lehet, hogy szívesen túladok majd rajta. Nem tudom. De nem. Szívesen biztos nem. Mert egy könyv. És mint könyv szívemhez nőtt. Mert története van. Mint egy állat. És hozzám tartozik, főképp, mert hozzám tartozik. Babe nagyon oda volt ezért a könyvért, ezért választottam ezt. És tényleg, olyan szépen indult az egész. Igaz, előtte elolvastam a hátulján az ajánlót, de mikor ténylegesen nekikezdtem az olvasásnak, már nem emlékeztem a baljóslatú szavakra, mert teljesen belemélyedtem. Mégis amikor a baltával Nuca, az urszubeli leány kettécsapta a vadászkutya fejét, na onnantól viszolygással viseltettem iránta. Megölte az őzet. De ezért még nem csapom ketté a fejét, hisz az is egy kis állat!! És Csobánt is meglőtték! Borzalmas, az egy borzalmas rész benne, és onnantól rossz minden. Nátu, miért pont Nátu, miért kellett meghalnia??? Annyira megkedveltem, és Gáspárnak már a neve sem illik a környezetbe és... nem tetszik. Miután végeztem nagyon, de nagyon rossz érzés volt bennem. Nem is akartam belekezdeni a következő részből. Mert az a szerelemotthonról szól és feltételezem Nucával és Gáspárral, de nem Nátuval!! Mikor a képbe került, már dédelgettem magamban a képet, hogy a második részben ott lesz és építik Az Otthont. De nem.

Lucy Maud Montgomery: A Mesélő Lány

A Mesélő Lány ismerős vidékre kalauzolja Lucy Maud Montgomery méltán népszerű Anne-sorozatának olvasóit. A derűs és megható történetek ezúttal is a varázslatos szépségű kanadai Prince Edward-szigeten játszódnak. Itt, Carlisle-ban él a King család, amelynek tulajdonában különös gyümölcsöskert van: valahányszor új jövevény érkezett a családba, az alapító nagyapa egy almafát ültetett születését megünnepelendő, s ugyanígy, ha vendég szállt meg a házban, azt is megkérték, ültessen el egy fát. Ezek között a rokonokról elnevezett fák között tölti nyarát egy kis gyerekcsapat: a szép és hiú Felicity, a jólelkű Cecily, testvérük, az örökké kételkedő Dan, továbbá Peter, a béresfiú, aki Felicity oadaadó hódolója, valamint a kövérkés, lobbanékony Felix és testvére, Bev, aki e régi nyár emlékeit feleleveníti a könyv lapjain. Ismerjük őket: olyanok, mint mi vagyunk. De van köztük egy különös teremtés, akit páratlan adománnyal ruházott fel a sors. A Mesélő Lány, rendes nevén Sara Stanley hangjával, meséivel és azzal a varázslatos képességével, hogy mesemondás közben eggyé válik történetének szereplőivel, elbűvöli hallgatóit. Még a felnőtteket is, akik nagy színészi jövőt jósolnak neki. Egyelőre azonban ő és társai tízes éveik elején járnak. Képzelet és valóság keveredik kiskamasz világukban, amely korántsem maga a felhőtlen gondtalanság. Ismerkednek az élettel, de a halállal is, barátkoznak egymással, és ha nehezen megy is, megpróbálják megérteni a felnőttek világát. Eközben persze egyre többet tudnak meg önmagukról. A Mesélő Lány mulatságos és szívszorító történetei eligazodni segítik bontakozó lelküket a világ rejtelmei között.


Nemcsak ilyen könyveket szoktam ám olvasni, de az érettségi miatt momentán nem tudok nagyon koncentrálni és odafigyelni a szavak mögötti és sorok között elrejtett jelentőségekre, így inkább szórakoztató olvasmányokra szomjazik a lelkem. Természetesen ezt a könyvet is sokadszor olvasom, nem annyiadszor, mint az Anne-t, de nagyon szerettem. Csakhogy ez már más. Ez már tényleg nem tud annyit adni. Még van benne fantázia, az ötletek még mindig jók, de már nem tud úgy magával ragadni. Ha először olvasnám biztos vagyok benne, hogy meg lenne a varázs, de így sokadszor ebből már hiányzik.
Vannak benne viszont gyönyörű idézetek, az egyik a blogom szélén olvasható. A leírások ugyan elég giccsesek néhol, de összességében szép, mégsem annyira, hogy meg tudjon győzni arról, hogy milyen csodálatos ott élni és hogy a Prince Edward-sziget a világ legszebb és legélhetőbb helye. Ebben is különbözik az Anne-től.
Valahogy túl sok benne a szereplő, de egyik sem tud igazán az ember szívéhez nőni, mert egyiküket sem ismerjük meg tetőtől-talpig, csak felületesen. Mindent összevetve nekem Dan a legszimpatikusabb és talán Roger bácsi, de ő tényleg csak talán.
Azért a fűrészporos felfújton még mindig tudtam nevetni, a kék láda rejtélye pedig még mindig izgatott. Igazából szerintem mindenképpen érdemes elolvasni, mert valamit mégiscsak ad és különben sem tisztességes ez, hiszen sokszor elolvastam már és sok örömömet leltem benne, régen. Hát úgy látszik ez nem annyira időtálló mű, de lehet élvezni.

Yitta Halberstam - Judith Leventhal: Felejthetetlen csodák

A szerelem és a barátság köteléke sokkal erősebb, mint gondolnánk, hiszen egyetlen mozdulat, amely szeretetről, ragaszkodásról és hűségről tanúskodik, képes megváltoztatni egész életünket. A Felejthetetlen csodák című könyvükben a szerzők ötven megható, szívet melengető, lelket megérintő igaz történetet gyűjtöttek egy csokorba régen elválasztott szerelmesek boldog találkozásáról, idegen emberek megindító egymásra találásáról és a szeretet-szerelem varázslatos, mindent legyőző erejéről.

Kedves kis történetek, szó se róla, néhány meg is ríkatottak, de úgy különösebben nem vagyok tőle elájulva, nem adta meg azt a pluszt, amit a könyvektől várok és sokszor meg is kapok.:) Viszont ideális olvasmány szürke, esős hétvégékre vagy lucskos téli napokra, mert könnyen olvasható, nagyon gyorsan lehet vele haladni és bármikor bele lehet kezdeni, mivel 3-4 oldalas rövid történetekből áll. Azt nem mondanám, hogy kár volt az időért, mert untatni nem untatott és jól elfoglaltam magam, volt két történet, ami azért hatott rám, mivel oly hasonló, az én 2008 szeptember 28-i bejegyzésemhez. Arról szól mennyire erősek tudunk lenni, ha valaikt igazán megszeretünk és hogy világokat vagyunk képesek megmozgatni a Szerelem és Isten erejével. Volt egy másik is, ahol tulajdonképpen egy kutya mentette meg egy zsidó lány életét egy koncentrációs táborban, ahol már a halálraítéltek közé állították. Ezen azért potyogtak a könnyeim... A többin inkább mosolyogtam. Boldogan és elégedetten.

Lucy Maud Montgomery: Anne otthonra talál

Avonlea kanadai falucska népe felbolydul: vajon mi indíthatta a besavanyodott agglegényt, Matthew Cuthbertet, no meg kardos nővérét, a háztartást parancsnoki szigorral vezető Marillát, hogy árva gyereket fogadjanak tanyájukra? Bizony, a szorgalmas, puritán testvérpár fölött eljárt az idő - segítségre van szükségük, és ki lenne erre alkalmasabb, mint holmi apátlan-anyátlan legényke, aki örül, ha fedelet kap a feje fölé? Mekkora aztán Matthew meglepetése, amikor a várt legényke helyett egy pulykatojásképű, vörös hajú leányzó várja, szerény bőröndjén üldögélve, hogy örökbefogadója megjelenjen... Matthew legszívesebben azonnal visszaküldené, Marillától sem várhat sokat a jövevény, aki, mint kiderül, az Anne névre hallgat. Vissza is penderítenék menten, ha a különlegesen fejlett szókinccsel rendelkező, jég hátán is megélő kis árva lány, akit jócskán cibált már az élet, és alapos ismereteket szerzett a felnőttek világáról, ki nem vágná magát a kutyaszorítóból, és lány létére nélkülözhetetlenné nem tenné magát a derék, idősödő testvérpár életében... Persze az út a kölcsönös megértéshez, mi több: a szeretethez ugyancsak rögös, de a talpraesett kislány sikerrel végigjárja: segíti ebben élénk képzelete és az, hogy a világot szépnek és megjavíthatónak látja.

Milliószor olvasott drága könyvem, utoljára nem is tudom hány éve lehetett a kezemben, mindenesetre a napokban akartam valami szórakoztatót olvasni és hát erre esett a választásom. Kíváncsi voltam, hogy még mindig meg tud-e nevettetni. Körülbelül 10 éves lehettem, mikor egy karácsonyra megkaptam és szégyenszemre félreraktam, majd sokszor elkezdtem, de mindig csak az első oldal feléig jutottam. Azután egyser elővettem és utána le se tettem... Soha nem nevettem még annyit könyvön, mint ezen és most sem okozott csalódást, sőt újabban meg is ríkatott, amin kicsit meglepődtem, de mostanában amúgy is érzelgős lettem valamitől... Szóval azt hiszem, az elég nagy dolog, ha 20 évesen ugyanúgy hat rám, mint 10 évesen és még valami pluszt is ad. Bár lehet, hogy én vagyok még mindig gyerek, nem tudom.
Azt hiszem az ajánló nem igazán felel meg a történetnek. Az idős testvérpár, a szigorú Marilla és a félénk Matthew valóban egy kisfiút akar magához venni az árvaházból, hogy segítsen a gazdaságban. Tévedésből azonban egy 11 éves kislány érkezik Matthew nem kis rémületére, akit nincs szíve visszaküldeni. Úgy gondolja, majd Marilla elintézi a dolgokat. Igen ám, de maga is meglepődik, hogy milyen jól szórakozik az egyfolytában csicsergő Anne társaságában, aki ujjong, hogy végre otthonra lel és ez utat talál Matthew szíve felé, aki Marilla nem kis megrökönyödésére meg szeretné tartani. Anne kétségbe esik, mikor kiderül, hogy helyette egy kisfiút vártak és a hőn áhított otthon reménye szertefoszlik... Végül úgy alakulnak a dolgok, hogy Anne a Zöldmanzárdos-házban marad és a könyv végére sem Marilla, sem Matthew, száz fiúért sem adná. A szeretetreméltó és szeretetre éhes, mások által furának bélyegzett kis lény végre hús-vér igaz barátnőre talál, akivel sok-sok boldog percet töltenek együtt és álmokat szőnek a Kísértetjárta Erdőről vagy épp a Driád fürdőjéről. Az iskolában is szépen szerepel, fej fej mellett osztályelső Gilbert Blythe-tal, akivel a heves vérmérsékletű és hiúságában "porig alázott" Anne évekig haragot tart, de a fiú kitartó kérlelése végül meghozza gyümölcsét. A félénk Matthewról kiderül, hogy milyen szeretetteljes és rajong az ő Anne-jéért, de még Marilla is megpuhul a végén.
A gyönyörű leíró részeket olvasva mindig elfog a sóvárgás, hogy bárcsak 100-150 évvel ezelőtt születtem voltam azon a csodás vidéken. Igaz, hogy nem volt női választójog és egyéb jogok, de annyi más gyönyörűség volt, ami megérné. Anyukám vidéki lány, így a fél életem Szegedhez közel, egy kis faluban töltöttem a Mamáméknál. Imádom ennek a könyvnek a természetközeliségét és a drága, jó Matthew az én Tatámra emlékeztet.
Az Európa-kiadó féle változatot részesítem előnyben, ami pedig a filmet illeti... arról nem mondanék semmit.Hát nem lehet gyönyörű itt élni??

Enjoy it!

Először megpróbáltam a másik blogomba bezsúfolni olvasmányos élményeimet, de rájöttem, hogy ez tényleg nem fog működni. Így hát létrehoztam az új könyves blogom :) A már másik blogomban közzétett beszámolókat is át fogom ide másolni.

http://mosolykiralyno.blogspot.com/