A Mesélő Lány ismerős vidékre kalauzolja Lucy Maud Montgomery méltán népszerű Anne-sorozatának olvasóit. A derűs és megható történetek ezúttal is a varázslatos szépségű kanadai Prince Edward-szigeten játszódnak. Itt, Carlisle-ban él a King család, amelynek tulajdonában különös gyümölcsöskert van: valahányszor új jövevény érkezett a családba, az alapító nagyapa egy almafát ültetett születését megünnepelendő, s ugyanígy, ha vendég szállt meg a házban, azt is megkérték, ültessen el egy fát. Ezek között a rokonokról elnevezett fák között tölti nyarát egy kis gyerekcsapat: a szép és hiú Felicity, a jólelkű Cecily, testvérük, az örökké kételkedő Dan, továbbá Peter, a béresfiú, aki Felicity oadaadó hódolója, valamint a kövérkés, lobbanékony Felix és testvére, Bev, aki e régi nyár emlékeit feleleveníti a könyv lapjain. Ismerjük őket: olyanok, mint mi vagyunk. De van köztük egy különös teremtés, akit páratlan adománnyal ruházott fel a sors. A Mesélő Lány, rendes nevén Sara Stanley hangjával, meséivel és azzal a varázslatos képességével, hogy mesemondás közben eggyé válik történetének szereplőivel, elbűvöli hallgatóit. Még a felnőtteket is, akik nagy színészi jövőt jósolnak neki. Egyelőre azonban ő és társai tízes éveik elején járnak. Képzelet és valóság keveredik kiskamasz világukban, amely korántsem maga a felhőtlen gondtalanság. Ismerkednek az élettel, de a halállal is, barátkoznak egymással, és ha nehezen megy is, megpróbálják megérteni a felnőttek világát. Eközben persze egyre többet tudnak meg önmagukról. A Mesélő Lány mulatságos és szívszorító történetei eligazodni segítik bontakozó lelküket a világ rejtelmei között.
Nemcsak ilyen könyveket szoktam ám olvasni, de az érettségi miatt momentán nem tudok nagyon koncentrálni és odafigyelni a szavak mögötti és sorok között elrejtett jelentőségekre, így inkább szórakoztató olvasmányokra szomjazik a lelkem. Természetesen ezt a könyvet is sokadszor olvasom, nem annyiadszor, mint az Anne-t, de nagyon szerettem. Csakhogy ez már más. Ez már tényleg nem tud annyit adni. Még van benne fantázia, az ötletek még mindig jók, de már nem tud úgy magával ragadni. Ha először olvasnám biztos vagyok benne, hogy meg lenne a varázs, de így sokadszor ebből már hiányzik.
Vannak benne viszont gyönyörű idézetek, az egyik a blogom szélén olvasható. A leírások ugyan elég giccsesek néhol, de összességében szép, mégsem annyira, hogy meg tudjon győzni arról, hogy milyen csodálatos ott élni és hogy a Prince Edward-sziget a világ legszebb és legélhetőbb helye. Ebben is különbözik az Anne-től.
Valahogy túl sok benne a szereplő, de egyik sem tud igazán az ember szívéhez nőni, mert egyiküket sem ismerjük meg tetőtől-talpig, csak felületesen. Mindent összevetve nekem Dan a legszimpatikusabb és talán Roger bácsi, de ő tényleg csak talán.
Azért a fűrészporos felfújton még mindig tudtam nevetni, a kék láda rejtélye pedig még mindig izgatott. Igazából szerintem mindenképpen érdemes elolvasni, mert valamit mégiscsak ad és különben sem tisztességes ez, hiszen sokszor elolvastam már és sok örömömet leltem benne, régen. Hát úgy látszik ez nem annyira időtálló mű, de lehet élvezni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése